BOZÓK FERENC RUBINPIROSAT VISZ A NYÁRBA CÍMŰ VERSESKÖTETE

BOZÓK FERENC: RUBINPIROSAT VISZ A NYÁRBA 

(FÉLSZÁZ VERS)

VÁLOGATÁS BOZÓK FERENCNEK AZ AGRIA, EZREDVÉG, ÉLETÜNK, FORRÁS, HITEL, KORTÁRS, LYUKASÓRA, MOZGÓ VILÁG, POLÍSZ, PRAE, ÚJ EMBER, ÚJ FORRÁS,  VÁR ÉS  ZEMPLÉNI MÚZSA CÍMŰ FOLYÓIRATOKBAN MEGJELENT VERSEIBŐL

TARTALOM:

 A Dunánál (ZEMPLÉNI MÚZSA, 2009. tavasz)

 A félelem háza (ÉLETÜNK, 2009. június)

 Aranyhal (ÚJ FORRÁS, 2009. május)

 Azúrtemető (EZREDVÉG, 2009. november)

 Béka (MOZGÓ VILÁG, 2009. december)

 Budapesti köd (FORRÁS, 2010. február)

 Budapesti vihar (MOZGÓ VILÁG, 2008. december)

 Búcsú (EZREDVÉG, 2007. április)

 Egy fénykép hátlapjára (KORTÁRS, 2009. január)

 Egy régi iskola falára (AGRIA, 2008. ősz)

 Éjjel az egri strandon (LYUKASÓRA, 2007. szeptember)

 Éjjeli rém (EZREDVÉG, 2006. február)

 Erdei séta (LYUKASÓRA, 2008. január)

 Ezüstpenge (MOZGÓ VILÁG, 2009. december)

 Filctolla rubinpirosat visz a Nyárba (KORTÁRS, 2009. január)

 Gráciák  (EZREDVÉG, 2006. február)

 Időspirál (LYUKASÓRA, 2007. szeptember)

 Irodalom (EZREDVÉG, 2009. november)

 Istenek átka (ZEMPLÉNI MÚZSA, 2008. tavasz)

 Jairus kislányához (EZREDVÉG, 2006. február)

 Kései olvasómhoz (EZREDVÉG, 2009. április)

 Láz (AGRIA, 2009. nyár)

 Lázlovak (AGRIA, 2008. nyár)

 Lord Byron imája (EZREDVÉG, 2008. április)

 Mantra (HITEL, 2009. november)

 Mátra (AGRIA, 2009. nyár)

 Metaphysica Astrologia (MOZGÓ VILÁG, 2009. december)

 Monoton (AGRIA, 2008. tél)

 Naphimnusz     (EZREDVÉG, 2007. augusztus)

 Nárciszi arcom (POLÍSZ, 2007. december)

 Nem lehetetlen (KORTÁRS, 2009. január)

 Nevermore (FORRÁS, 2010. február)

 Nyári színek (EZREDVÉG, 2009. április)

 Október  (EZREDVÉG, 2007. augusztus)

 Ontológia (FORRÁS, 2010. február)

 Örvény (MOZGÓ VILÁG, 2008. december)

 Papírhajók (HITEL, 2009. november)

 Pince (EZREDVÉG, 2008. december)

 Rimbaud (AGRIA, 2009. nyár)

 Röpteti és kikacagja (EZREDVÉG, 2006. december)

 Sarutlan Szent János éjszakája (ÚJ EMBER, 2000. július 9.)

 Szélkutya (EZREDVÉG, 2006. május)

 Szoba (VÁR, 2009. tavasz)

 Tavasz (MOZGÓ VILÁG, 2008. december)

 Tölgyek (EZREDVÉG, 2010. január)

 Tükör (KORTÁRS, 2009. február)

 Vér (EZREDVÉG, 2006. augusztus)

 Vérkutya (EZREDVÉG, 2008. június)

 Versek az interneten (PRAE, 2007/1.)

 Zörögj a régi ablakon (AGRIA, 2009. tavasz)

VERSEK:

A DUNÁNÁL    (ZEMPLÉNI MÚZSA, 2009. tavasz)

Na itt vagyok. Dunánk, ma mit közölsz?

Folyónk, te tejbegrízlazán ömölsz,

s libegve ring a tejbegríz habon

ma dinnyehéj helyett hipós flakon.

Lehet, hogy itt a perc, de nem megy ez…

Zokogva reng a víz, eső szemez.

Sietve hull öledbe két karod,

tovább is esne, ám te nem hagyod.

Talán nem ezt, nem így akartam.

Így tünődsz magadba, mozdulatlan,

de évre év, s te mozdulatlan ülsz,

s a megszokás vizére rávetülsz.

Hová merült megannyi régi vágyad?

A vén Dunán lobogva leng az árnyad.

 A FÉLELEM HÁZA  (ÉLETÜNK, 2009. június)

Arra konok betörő se merészkedik, lápi lidérc köde imbolyog ott,

még a kisértetek is vacogón, puha félsszel osonnak a kertje alatt.

Fénysisakokban a múlt katonái az őrei ennek a limlomos, agg,

naftalinos, huzatos fura háznak, a fal csupa bánat, a pince titok.

Nincs motozás, csoszogás soha ott, ugye? Nincsenek ott soha mozdulatok?

És kinek arrafelé visz az útja, ne nézze, ne lássa falát sohasem.

S tán az a ház nem is áll, csak a képzet rakja falát szakadatlan a szárnyas időben.

 ARANYHAL   (ÚJ FORRÁS, 2009. május)

Akváriumodba tegyél bele engem,

s így, élve legyek ma a polcodon ékszer,

lágyan lebegő, puha, néma szobád

lassú, fura hajnali dísze, aranyhal,

és tégla-alakzat üvegfala védjen,

s lassulj ide végre, tapaszd a füled rám.

Halld meg a csendem.

 AZÚRTEMETŐ   (EZREDVÉG, 2009. november)

Mért keserű a gyökér, noha éltet?
Mért lefelé temetődnek a holtak?
Felfele kellene ásni, kaparni,
könnyed azúrba temetni magunkat.
Nem nehezülni, de légiesedni.
Kékes azúrtemetőbe nyugodni.

 BÉKA   (MOZGÓ VILÁG, 2009. december)

A csobbanás. A hűs patak.

Riadt, csodálkozó halak.

Beugrik, és a víztükör

szilánkra hullva tündököl.

De elsimul, ha elmerül,

s azonnal újra szétfeszül.

Te rút varangy, te mostoha,

ragyogva lüktető toka,

te torzszülött,te rossz göröngy,

te undorító drágagyöngy,

a víz alatt s a föld szinén

nagyon szeretlek, ősi rém.

 BUDAPESTI KÖD  (FORRÁS, 2010. február)

Grízlaza ködben a Lánchíd,

s villamosok sziluettje

bontakozik ki a grízből.

Bontja a hajnal a várost.

Tejpuha habba merítve

ébred a téren a Gerbaud,

mintha habos süti lenne.

Tódul a tejhab a korzón.

S József Attila, a vézna!

Szobra ma úgy ül a parkban,

mintha lebegne a tejszín

angyali, bajszos alakján.

 BUDAPESTI VIHAR  (MOZGÓ VILÁG, 2008. december)

Csillan az éjben a Krisztinaváros,

mert vaku villan, elektromos áram.

Szél jön utána, feszülve falaknak.

Ökle Zeusz. Kalapácskeze önkény.

Rácsavarodva terekre, a házra,

tépve, cibálva kikezdi az Emkét,

s nézd: kusza rémeket üldöz a sodra.

Zúg a Tabán. Zaja mágneses örvény.

 BÚCSÚ   (EZREDVÉG, 2007. április)

Írd a nevem be a gyönge patakba,
messze vigyék el a csacska habok.
Szórd be a múltam az éjjeli vízbe!

Fusson az éjszaka fürge patakja,
zúgjon a méla folyóba sietve,
s bõvizű tengere várja folyóját!

 EGY FÉNYKÉP HÁTLAPJÁRA  (KORTÁRS, 2009. január)

Nálam a múltat is éli jelen,
s tegnapi ködszerű kép
sóhaja kuncsorog itt ma velem,
bánata még ma is ép.

Por lepi lassan a régi fotót,                       
és csak a múlt, mi maradt,
s pórusaimba bekúszik a múlt.
Viszlek a bõröm alatt.

 EGY RÉGI ISKOLA FALÁRA  (AGRIA, 2008. ősz)

Megvan az iskola udvara, és nézd:

Ott van az utca, a ház, ahogy egykor.

Ám hol az én, hol a te, s hol a mi?

És hol az ők, akik ott, akik akkor?

Mondd, van-e visszafelé oda, honnan

eltaszigált lineáris idő?

Ciklikusabb ha lehetne az élet,

visszatalálni ha volna esély?

Nézd: robogó patakokba van írva

régi nevünk, s ami volt, aki voltunk.

 ÉJJEL AZ EGRI STRANDON   (LYUKASÓRA, 2007. szeptember)

Intarzia-rajzolatú a platánfa,

és ékszeresen ragyogó rovarok,

és színehagyók a smaragdszinü lombok.

És úgy lebeg itt ma a vízen a Hold, mint

strandlabda, mit ottfeledett valaki,

és kilukadt, leeresztett.

És mártva magam be az éjjeli vízbe,

gyors vérhalait kusza indulatoknak

lágy, vízbe merült szivem elfeledi.

 ÉJJELI RÉM  (EZREDVÉG, 2006. február)

Mécseseink ha kioltja
szárnysuhogása az éjben,
vad nevetése kirobban,
kénszaga táncol a szélben.

Lánghaja fényteli kígyó,
perzsel a lángja dühének,
éjbe vivő dala hallszik
kárhozatos örömének.

 ERDEI SÉTA  (LYUKASÓRA, 2008. január)

Nem menekülhet az árnyam előlem,

s húz, visz a nincs  hova út, hova ösvény.

Roppan a tükre a jégtakarónak,

s félszegen állnak a fák ma a ködben,

hangtalanul, leszidott gyerekekként,

s bánatom érzik a szarvasok, őzek.

Cuppog a hegy, buborékol a kő,

rongyoli-bongyoli elhanyagolt

ráncos anyó az idő.

Szárazulatra vadászik a láb,

s kérdi a vándor a széncinegét:

Olvad-e már a világ?

Mélyre aláznak a reggelek engem,

s rám nehezülnek a fák, kusza tölgyek,

zúzmara-lepte töviskoronások,

űrbe feszülve.

Rámszakad itt ez a reggeli séta,

tört mozaikdarabokra szakadtam,

s szerteszaladnak a rímek előlem,

mint pici hangyák.

 EZÜSTPENGE   (MOZGÓ VILÁG, 2009. december)

Az ébredés ezüstös, és

beléhasít a nyakba.

Ezernyi ránc, miket bevés

a foszladós anyagba.

Uram, nehéz az ébredés,

mely úgy sebez. A pengéd.

Hisz úgy hasít, akár a kés

a szabdaló jelenlét.

 FILCTOLLA RUBINPIROSAT VISZ A NYÁRBA  (KORTÁRS, 2009. január)

Filctolla rubinpirosat visz a nyárba,
mert érik a meggy, csupa vér ma az ingem,
és kábeleket, gyökeret huzigálva
lágy hantok alatt tekerészget az Isten.

 GRÁCIÁK  (EZREDVÉG, 2006. február)

Pihekönnyű daluk árad,
rokokó-báj: szerelem.
Zene sincsen - susogás csak -,
puha táncuk figyelem.

 IDŐSPIRÁL   (LYUKASÓRA, 2007. szeptember)

Vannak-e régies, álmos idők még?

Gyorsul a régi spirál, az idő,

és rövidül. Befelé tekeredve

szűkül a tér, hova tart: lefelé.

S húzza a mélybe vivő feszes örvény.

 IRODALOM   (EZREDVÉG, 2009. november)

Mert valamit, valahonnan alulról

kellene most kiemelnem, ügyelve,

úgy, hogy a ránehezült kacatoknak

színre, alakra maradnia kéne.

Senki ne lássa, hogy összekutyultam,

s vérbe tocsognak a felszini dolgok,

mert remegő, matató, sebesült  kéz

túrta a rendszerezett anyagot.

 ISTENEK ÁTKA  (ZEMPLÉNI MÚZSA, 2008. tavasz)

Mummu Tiámat az ősöm,

vén, keserű vizek anyja,

rémalak ő, kusza hajjal.

S Kingu, papucs-puha férje

nem zabolázta meg őt, s lám

hintve a Föld tele jajjal.

S Marduk, elúnva a némbert,

únva a bajt, meg a jajszót,

kétfele vágta a testét.

Így alakult ki a létünk,

s váltja az éjjel a nappalt,

s váltja a nappal az estét.

Így alakult ki a szív is.

Ambivalens, fura szívünk

ördögi, angyali egyben.

Istenek átka, örökség,

ősi teher, hogy a szívben

jó meg a rossz keveredjen.

JAIRUS KISLÁNYÁHOZ  (EZREDVÉG, 2006. február)

Jöjj, gyere vissza a létbe,
jöjj, apunak szeme fénye,
tálita kum, pici pillád nyisd ki szivem!

Éjjeli csend tini lánya,
jöjj, gyere vissza a mába,
tálita kum, kicsi bárány, fogd a kezem!

 KÉSEI OLVASÓMHOZ  (EZREDVÉG, 2009. április)

Reám figyelj, te nyájas olvasó.
Ha még leszek, s miként a konyhasó
eláll, s elér ma itt e vers tehozzád,
ma hadd kopogjon itt e rím be hozzád.
Hisz itt neked ma engem felmutat
e furcsa vers, e tompa hangulat.
Mutatja azt, hogy én is éltem, és
nekem se volt lazább a szenvedés,
s miként reád ma, nyájas olvasó,
reám talált a gúny, a könnyü szó.
Papíron élek itt, ha még vagyok,
folyóiratba rejtezett halott.
De mégis: élni úgy szerettem én,
miként te, kedves olvasóm, szegény.

  LÁZ (AGRIA, 2009. nyár)

Ordas üget be a tájba,

véres a szőre, a szája.

Hóropogás viszi testét,

szerteropogja az estét.

 LÁZLOVAK (AGRIA, 2008. nyár)

Szűnjenek árnyai rőt paripáknak,

múljanak, útjukat oldja a hajnal,

fussanak éjjeli bősz csatamének,

éjjeli ködlovak, árny- Rocinanték,

űzze a reggel a rút nyihogást.

Búzamező lobogása sörényük,

csonttemetőn fut az éjjel a lábuk,

szívdobogás ütemére szaladnak,

puskasörét a paták kopogása,

űzze a reggel a lódobogást!

 LORD BYRON IMÁJA  (EZREDVÉG, 2008. április)

Angyalok, űzzetek éjjeli vámpírt!

Hókarokat mutat olykor a tükröm,

hószinü lángokat őriz a vitrin,

s moccan a nipp-baba néha a polcon.

Angyalok, adjatok éjjeli álmot!

 MANTRA   (HITEL, 2009. november)

Dalom, dalom, röpíts az éjen át,

s ne torlaszolj elém matériát

Te mozdulatlan első mozgató,

Te Lét-ok, és Te lélek-fonta szó.

A Lét ölébe józan ész vigyen,

s a mámoros, de absztinens hitem.

S hogy Abszolútba tartson énekem

a vers ma mantra, szóvarázs legyen.

 MÁTRA   (AGRIA, 2009. nyár)

Fenyveseken nehezékül

reggeli hólepedék ül.

Görnyed a ködben a Mátra.

Ékszeresen süt a fátyla.

 METAPHYSICA ASTROLOGIA   (MOZGÓ VILÁG, 2009. december)

Pókfonalas, laza májusi éjben

csillagos éteri vásznon

számos alakzat enyém. Nem a Göncöl,

Rák, Orion, Kicsi Medve,

ám sok  egyéb fura ábra.

Rengeteg új alakot szül az elmém.

Kódokat ültet az Isten a térbe,

zárt zodiákot a véges agyakba,

s végtelenítve a háttér.

 MONOTON  (AGRIA, 2008. tél)

Ősz húrja zeng,

szivem kileng

a Nyárból.

Hol ér az ősz,

hol ér a tél?

Akárhol.

Mi lesz velem,

mi lesz veled

ha fázunk?

Mi szünteti,

ki oldja fel

magányunk?

 NAPHIMNUSZ    (EZREDVÉG, 2007. augusztus)

Az éj ölén is hinni Őt
és nem remegni, hol van,
a csillagok bevert szögek
a végtelen plafonban.

De űzi már a Napkorong,
hasadnak éji vásznak,
csörögve hull a sok szöge
lidérces éji láznak.

Ma tarka gyík leszek talán
ki sziklaoldalon van,
ma Napba nézni untalan,
ma hinni Ehnatonban

 NÁRCISZI ARCOM   (POLÍSZ, 2007. december)

Most hadd legyek újra erős, menetelnék a sereggel!
Rét harmata kozmetikázzon, s üde májusi reggel!
Szellője tavasznak az arc repedését retusálja,
tört tükre a tónak az arcom, a fényest ne kuszálja.
Hol vagy, felelőtlen, opál szemeimnek ragyogása?
Hol vagy, zabolátlan, erős fogaimnak harapása?
Térj vissza te hűtlen erőm, sima bőröm ma jelenj meg!
Dús, síma hajam, koronája emelt, büszke fejemnek!
Jöjj vissza, te rég feledésbe merült nárciszi arcom!

 NEM LEHETETLEN   (KORTÁRS, 2009. január)

Nem lehetetlen az éjbe merülni.
Éjszaka úszni a lomha sötétben.
Légiesedni, vegyülni a nincsbe,
és feketülni a fénytelen éjhez.

 Nem lehetetlen a csendbe kerülni.
Csendes ölébe az elfeledésnek.

 NEVERMORE  (FORRÁS, 2010. február)

Mellkasomat nehezíti

jéghideg éjjeli holló.

Tűrni erős idegekkel

adjon az Isten erőt.

Adjon az Isten erőt és

gondtalan éjjeli álmot,

szárnya csapása kerüljön,

lökje ki őt a huzat.

Lökje ki őt a huzat, hogy

toll se maradjon utána,

csőre se kezdje ki szívem,

s hangja se, rút „soha már”.

 NYÁRI SZÍNEK   (EZREDVÉG, 2009. április)

A lanyha, lomha nyári éjben

miként a szép, szelíd örökmécs

mi templom éjjelén piroslik,

rubinpiros likőr világít.

Rubinpiros likőr pohárban,

s a kreppapír fedős pilácsok

lilák, meg enyhe rózsaszínek.

Fehér cseréppipára gyújtok,

s a füst, ha leng a barna éjben

a lampionra fújva szürke,

de kék, ha nem nagyon figyelsz rá.

 OKTÓBER  (EZREDVÉG, 2007. augusztus)

Hajdani, őszbe ragadt szerelem nyoma vésve fakérgen.

Tódul a fájdalom, árad a bánat az őszi vidéken.

Gyászteli, bús, maszatos tereken  remegő csapadék cseng,

grízlaza, ködpuha éjjeleken  lebegő laza lég leng.
Gyászkoszorús, temetős, dohos illata van ma a völgynek.
Csordul a könnye a kérges, öreg, fanyar illatú tölgynek.

 ONTOLÓGIA   (FORRÁS, 2010. február)

Záros a lét, töredékes a tér,

véges, időleges és szakadós.

Szálra hasadnak a kapcsolatok,

mert laza férc, s puha, gyenge szövet

fűzöget össze magányosokat.

Zárosak és töredékesek itt

lét, az idő, terek és viszonyok,

mert a magány a való egyedül,

s mind ami van, s ugye, mind, aki él

térbe, időbe feszítve szorong.

 ÖRVÉNY  (MOZGÓ VILÁG, 2008. december)

Gyöngyházhabos ostor a fodra, barokkos

gyöngyház temetőkoszorúja az örvény,

s vonszol lefelé a spirál, le a mélybe.

Ott lenn iszapos hadi gálya, dereglye,

és zöld, moszatos, kusza nyálka-világ vár,

s perzsát meg orosz katonát sodor össze.

Ősrégi meg új hever egybemosódva,

mert Isten előtt ezer év ugyanannyi,

mint most, eme pillanat itt, eme yachton.

Húz, vonszol a régi spirál, az idő,

és húzza a mélybe vivő feszes örvény

dúlt életemet lefelé, feledésbe.

 PAPÍRHAJÓK   (HITEL, 2009. november)

Egyik erős, szakadékony a másik,

némelyik itt merül, az meg amott,

harmadik ott akad el, feleúton.

Íme: patakra bocsátva hajócskánk,

lengve, libegve.

Hűs halak és ruganyos, fura békák

ússzatok el kicsi árnyak alatt.

Fürge habok vigyetek, kusza fodrok.

Hol van a Létrehozó, hol a küldő?

És aki vár ránk?

 PINCE   (EZREDVÉG, 2008. december)

Habpuha rémeket őriz a pince.

Nem meri senki kinyitni.

Bár sose jöttek elő, sose látta

senki se őket idáig,

nem meri senki kinyitni.

Nincs odalenn ugye senki? Ne tréfálj!

Senki se látta, tehát nincs!

Nincs ugye senki se ott, sose láttuk,

mégse nyugodsz ugye tőlük?

Senki se látta, tehát nincs.

 RIMBAUD  (AGRIA, 2009. nyár)

Tudat, mit elveszejt az alkohol,

de benne lázas öntudat dalol.

A tengeren tudat zavarta szó.

Smaragd vizen kicsiny papírhajó.

 RÖPTETI ÉS KIKACAGJA  (EZREDVÉG, 2006. december)

Játszani hív ma az Isten,
Ő aki van, s aki nincsen.
Égig emel, s letarolhat,
angyalain lovagoltat.
Mint gumilabda a kézben,
eszköze vagy felerészben.
Kis gyerekét örök atyja
röpteti és kikacagja.

 SARUTLAN SZENT JÁNOS ÉJSZAKÁJA  (ÚJ EMBER, 2000. július 9.)

Némán, hogy a ház  ne riadjon előled,
kínlódva, szerelmesen ontva a vért,
lassan, titok-éjszaka csendje körötted,
sebzőn ama nyílhegy a szívedig ért.
Hogy lásd ama végtelen éteri lángot,
lásd ama végtelen éteri Fényt.

 SZÉLKUTYA  (EZREDVÉG, 2006. május)

Mert bárhova bújsz, a nyomodba eredne,
és nincs az a zug, hova bújni lehetne
állkapcsa elől harapóskutya-szélnek.

Szétűzte a szél akiket szeretek,
s hogy visszatereljem az embereket
sintér leszek én, nekivágok az éjnek!

SZOBA (VÁR, 2009. tavasz)

Rőt vérrel a Biblia angyala ajtóm

mázolta pirosra. Ezért maradok benn.

Friss szélbe szaladni ma semmi esélyem,

és nincs hova elmenekülni, kiszökni,

ámbár ugye nyitva a zárak az ajtón.

Pánikszoba ez, fura tégla-alakzat,

és kór folyik éjjel a vízvezetékből,

és vér kotyog, árad a csontszinü bordás

csontváz-szerű szűk radiátorüregben,

s benn habpuha szörnyeket úsztat az éjjel.

 TAVASZ   (MOZGÓ VILÁG, 2008. december)

Körme ezüst, szeme gyémánt,

fényhaja kócos aranylánc.

Bájol a váll puha íve,

Nap ragyogása a szíve.

Fogsora fényteli márvány,

ajka rubinpiros ármány.

 TÖLGYEK  (EZREDVÉG, 2010. január)

Társtalanok. Szomorú katonáim.

Visszafogott, laza, néma szövetség

köt velük össze, szelíd susogásban.

Sorfaluk enyhet adó szigorúság.

Vén gyökerük mialánk lealázzák,

ám kusza lombjuk a Mennybe fogódzik.

 TÜKÖR   (KORTÁRS, 2009. február)

Ez évi elhatározásom:

tükörbe nézve reggelente

saját tekintetem kiállom.

Remek tükör, de nincs elég fény.

Remek tükör, de rozsdaszeplős.

 VÉR (EZREDVÉG, 2006. augusztus)

Indul a vér, egyenest a szívemből,
s nincs az a géz, amin át ne hatolna.
Nézd: fut a vér, szana-szerte szivárog.
Dől, fut az ágyra, befesti a plédem,
ágynak a lábai vércsiga-lépcsők.
Átszalad éjjel a metlachi-padlón.
Nézd: menekül ki belőlem a vérem,
elviszi rólam a hírt a világba.

 VÉRKUTYA  (EZREDVÉG, 2008. június)

Vérkutya gyötri az álmod, a póráz

rátekeredve bokádra, nem enged,

botladozol kusza éjben.

Csattog az állkapocs, őrli cipődet,

táncol a szélben az éjjeli véreb,

csattog a fogsora vérben.

Angyalok, űzzetek éjjeli álmot,

láncra igázzatok éjjeli rémet,

véres a szája, a szőre.

Mint a pióca, tapad, megy a vérre,

vonszolod arra meg erre, cibálod,

nem szabadulsz soha tőle.

 VERSEK AZ INTERNETEN  (PRAE, 2007/1.)

Mert monitorra kerülnek a kéziratok, levelek, s nézd,
laptopok őrzik az álmom, a netre kerülnek a  versek.
Van hely a gépen, a tárhelye rettenetes nagy, ezért hát
klikkel a nyájas utókor, ugornak elő huzalokból
sorra a rossz, meg a jó irodalmi produktumok immár!

 ZÖRÖGJ A RÉGI ABLAKON   (AGRIA, 2009. tavasz)

Zörögj a régi ablakon,

remegve nyomd a csengőt,

talán ma is remegve vár

kihez te eltalálsz vakon.

Zörögj a régi ablakon.

Ma is tizenhat éves ő,

s te már deres pasas vagy,

ne félj, ne félj öreg kamasz

kopogj be, hátha majd kijő.

Ma is tizenhat éves ő.

Kitárja tán az ablakot,

kiszól a régi hangján,

de nincs a régi hang sehol

hisz ő nem él, s te sem vagy ott.

Kitárja tán az ablakot.

Talán a háza most is áll,

s a vágtató időben

ma visszaadja őt a sors,

ki mindörökre várva vár.

Talán a háza most is áll.