BOZÓK FERENC VENDÉGSÉGBEN TARBAY EDÉNÉL BUDAPESTI LAKÁSÁBAN, RÁKOSSZENTMIHÁLYON
Kérem, meséljen szülővárosáról és lakóhelyéről, Budapestről.
Szülővárosom Budapest, mégsem éreztem, érzem magam a mai napig Budapestinek. Édesanyám Gyulafehérváron született, édesapám Mezőkövesden. Ahogy ők is, én is vidékinek érezték, én is vidékinek érzem magam. Nem Budapest az igazi közegem, bár idegennek sem mondhatom. Igazi szülőhelyem Zugló volt, a Rákos-patak közelsége, majd gyerekkoromat Rákospalota és Pestújhely határán töltöttem. Ez a sáv, ez a kertvárosi rész. Ahol most élek, Rákosszentmihályon, mint korábban a Palota-Pestújhelyi kispiac mellett a szegényebb, egyszerűbb emberek éltek, élnek.
Szülők, család, gyermekkor?
Említettem szüleim szülővárosait. Édesapám vasutas volt Gyulafehérvár mellett, Tövisen. Késői gyermek voltam. Édesapámnak az első házasságából két fia született, két bátyám. aztán megözvegyült, előbb két néném, majd én a második házasságából születtem. Mivel késői gyerek voltam, sokáig sajátos egykeséget érezhettem. Nagyon irigyeltem azokat a gyerekeket, akik óvodába jártak. Én otthon voltam, mert az óvoda költséges lett volna. Emlékszem, hogy édesanyámmal sétáltunk, így csak néztem az óvoda játszóterére. Ezt az emléket meg is írtam az egyik gyerektörténetemben. Édesapámat, amikor Trianon után Magyarországra jöttek, a vasúttól B-listázták, a kapott kegydíj mellett tovább dolgozott a Rottenbiller utcai remizben. Ez valamelyest könnyített a család életén. Bár sokat voltam egyedül a két nővéremmel is, ez nem jelentett gyerektársaságot. Még fiatalabb nővérem és köztem is 14 év korkülönbség volt, így ha hozzáteszem a 16 évvel idősebb másik nővéremet, inkább azt mondhatnám: három anyám volt. Ha télen könnyelműen indultam volna el, három nő is figyelmeztetett a sapkára és a sálra.
Gyermekkorában találkozott már a könyvek és mesék világával?
Volt egy nagyon régi Benedek Elek meséskönyvünk. Pár évvel ezelőtt láthattam a Tág a világ társszerkesztője kezében ugyanezt a kiadást, ettől lett eleven ez az emlék. Ebből olvasott édesanyám meséket, aki munka közben mindig dúdolt vagy énekelt, ahogy most felidézem, gyulafehérvári, erdélyi leánykorát próbálhatta újraélni. Van itt a szobámban, ahol most beszélgetünk, egy könyvespolc, ez volt az otthoni könyvespolcunk. A régi Tolnai Lexikon ma is megvan még. A könyvekről pedig annyit: karácsonyra mindig könyvet kaptam, és olykor apám készítette játékokat. Első elemi után az Egri csillagokat már úgy olvastam el, hogy előtte a nővéreim felolvasták nekem.
Nővérei tehát a hangoskönyv elődei voltak az Ön számára…
Így is mondhatjuk.
Milyen volt az általános iskola és a gimnázium?
Jó iskola volt a Miskolci utcában, így oda írattak be. Az Öv utcával párhuzamos első utcában van, ma is olyan, mint régen volt. Közel ahhoz a házhoz, ahol József Attila lakott egy ideig, Szántó Judittal, az Erzsébet királyné úton. Még az iskolakor előtt nagynénémmel sétáltunk arra, ő mondta, kegyetlenül: ott megy a Bolond költő. Hátulról látta, látom most is: ősz vagy tél volt, sötétszürke vagy fekete kabátját. Osztálytársaim közé tartozott viszont Gyurkovics Tibor, de ezt csak később tudtam meg. Már íróként hallottam egy rádióinterjúban: Gyurkovics megemlítette, hogy a Miskolci utcai elemi iskolába járt, és a szüleinek szikvízgyára volt. Ez a gyár, ahogy visszaemlékszem rá, inkább üzem volt. Arra is emlékszem, hogy amikor bemutatkoztunk az első napon a tanító néninek és egymásnak, az egyik gyerek felállt, és azt mondta, az ő apjának szikvízgyára van. Ebből azonosíthattam később Gyurkovicsot. Azóta is nézegetem az év végi elsős osztályfényképet, de nem tudok rájönni arra, hogy melyik lehetett Gyurkovics. Elsőben tehát biztosan osztálytársak voltunk, hogy meddig, nem tudom. Azt sem, hogy Gyurkovics Tibor mikor és hová került másik iskolába. Ráadásul egy több hónapos tüdőgyulladás, kórházi lét miatt újra kellett kezdenem a harmadik osztályt, így ő már fölöttem járhatott. Édesanyám nem volt túl szigorú, így sokat csavaroghattam az iskolatársakkal, barátokkal a Rákos-patak és a Körvasút közötti sávban. Elszakadásom ettől a környéktől az 1944-es bombázások idején volt, amikor beköltöztünk Pestre. Mivel a szemközti házat telibe találta egy bomba, édesanyám úgy döntött, hogy költözzünk a biztonságosabb helyen lakó nagynéném lakásába, aki akkor ideiglenesen befogadott minket. Ekkor már a Kemény Zsigmond Gimnáziumba jártam. Ott is volt egy elszakadásom az induló osztályomtól. Én a B osztályba jártam, akkor még minden osztály humán tagozatos volt, de negyedik után át kellett mennem a reáltagozatossá lett B-ből a humán tagozatos A-ba. Ez tudatos döntés volt, a humán gimnázium nekem szimpatikusabb volt a reálnál. 1944-ben, azokban a nehezen elviselhető időkben, mert messze laktunk a gimnáziumtól, úgy döntött a család, hogy magántanuló legyek. A gimnáziumban a fordulat évében, 1949-ban azzal szembesültünk, hogy hetedikesek helyett harmadikosok lettünk. A változásban az meglepő és szokatlan volt, hogy míg alsós korunkban magáztuk a felsősöket, most az alsósok simán letegeztek minket, holott hogy készültünk a megszokott fordulatra! De ez volt a legkisebb rossz azokban az években. Nemcsak osztálytársaim szüleinek zöme, mi is ragaszkodtunk a hittanhoz, amíg az igazgató a nadrágszíjával ki nem verte, szemünk láttára, a Regnumos hitoktatónkat.
Mikor és miről írt először verset vagy mesét?
Tíz éves lehettem, amikor első versemet írtam. Két sorára még mindig emlékszem: „csak a kis pad maradt ottan, vigasztalni magányomban”. A padhoz kapcsolódó érzést fogalmaztam meg. A kert végében állt egy általam utólag kastélynak nevezett épület. Épület, mely kissé kastélyhoz hasonlított. Ebben lakott a háztulajdonos. A kastély szomszéd telkétől elválasztó kerítés vadszőlővel volt befuttatva, a kerítés és a ház között egyetlen pad állt. A háztulajdonosnak, Narancsik bácsinak a lánya megengedte, hogy én azon a padon üldögéljek időnként. Afféle szieszta-hely volt, ahol egyedül gondolkodhattam, pihenhettem. Csak ez a töredék maradt meg ebből a versből, az elejét elfeledtem. Aztán sokáig nem is írtam verset.
Szerette a verseket diákként?
Igen, de nem szerettem a versmemoritereket. Azért se, mert ha meggyökerezik egy-egy sor vagy kép, egyszer csak akaratlanul is becsúszhat a saját versbe. A fordított is megtörténhet, amiben volt részem. Felfedezhettem olyan költőnél a saját nyelvi leleményem, aminek nagyon megörültem, mert „hitelesített” egy új szót. Ma viszont már bánom, hogy a verstanulást, szövegtanulást hanyagoltam. Emiatt rosszul memorizáltam szöveget, amikor Miskolcon hárommondatos szerepben, kényszerűségből, színpadra léptem, harmadszorra már rossz végszavat adtam partneremnek, aki finoman leteremtett. Ma már nem tudom a saját verseimet se elmondani, a legegyszerűbb gyerekversembe is belesültem, belesülök, ugyanakkor helyzetekre, mondatokra, képekre élesen tudok emlékezni másfél éves koromig, mihelyt egy hasonló helyzet, mozdulat, kép előhívja. Ezért is irigylem Kányádi Sándort, aki egy láthatatlan könyvből mondja a verseit.
Mikor jelent meg először nyomtatásban, folyóiratban verse vagy meséje?
1954 szeptemberében a Csillagban jelent meg a Pásztor című versem. Ugyanekkor a Magyar Nemzetben egy novellám (Ebédszünet). A Nők Lapjában pedig egy gyerekversem. A rádióban is elhangzott egy mesém, amit Gáli Jóska vitt be. Azt is mondhatnám, hogy 54 szeptembere fordulópont volt. Ekkor már javában a színművészetire jártam. Bementem a Csillag szerkesztőségébe. Fodor Andris vagy Ungvári Tamás azt mondta, hogy elküldték a tiszteletpéldányt a Ménesi útra, mert azt gondolták, az egyetemi kollégiumban lakom. A kollégium portáján valóban ott várt a tiszteletpéldány. Annyira örültem, hogy a Körtér szobor körüli bokamagasság kerítésébe beakadt a lábam, elestem, a nadrágom elszakadt. Ez tette még emlékezetesebbé a napot. Az első megjelent versem és a nadrágstoppolás, mert új nadrágra kevés lett volna a honorárium.
Beszélgessünk a Varjúdombi mesékről. Azokról a Tarbay Ede-mesékről, melyeket a legszélesebb gyermek-és felnőtt közönség ismer. Gyermekkoromban nagyon szerettem a televíziós sorozatot. Aztán elolvastam könyvben is, majd a kibővített, Egyházfórum Kiadónál megjelent újabb változatot is. Az a meglátásom, hogy a Varjúdombi mesékben minden szereplő pozitív, szemben a Kunkorival, ahol a Kandúrvarázsló negatív, legalábbis a mese elején. A Varjúdombi mesékben a szereplők segítik egymást, szolidárisak egymással, például az Esernyős tündérnek Varjúdomb lakói összedobják mindazt, amire szüksége van, a kalóz magányát feloldják. Csodálatos testvéri szolidaritásról szólnak ezek a kis epizódok. Összetartozás-tudatot érzékelek Varjúdomb lakói között.
Jól érzi. Ez mozgatott engem, amikor írtam. Manapság Vásárosbécen érzem ezt, talán ezért is tudtam folytatni a Varjúdombi meséket. Egyébként Vásárosbéc Somogy, Baranya és Zala találkozási pontján van. Zsákfalu. Földút vezet a szomszéd faluba, mely szintén zárt világ. Vásárosbéc határán túl van egy grafikus barátomnak műterme és lakóháza, a domb tetején pedig egy présház. Időnként nála időzök a műteremben. Van közös könyvünk és lesz is, mert a Kunkori és a kandúrvarázslót újraillusztrálta. Ez a Vásárosbéc olyan, mint Varjúdomb. Varjúdomb az a része a világnak, amelyben még a boszorkány is lehet jóságos. A megírás korában még ellenségekkel voltunk körülvéve, aki nem velünk, az ellenünk. Olyan társadalom, amely nem tudott meglenni ellenség nélkül, tehát mindig teremtett magának ellenséget. Ezzel fordultam szembe. Olyan mesét akartam írni, amiben nincs ellenség, de kreált ellenségkép sincs. Varjúdombon a hétfejű sárkány hét feje kórus. Tehát nem a népmesék sárkánya született újjá a hatvanas években, amikor az első négy mese Négy évszak négy mese címen jelent meg egy antológiában.
Varjúdombon még a kísértet is szerethető…
A kísértettörténeteket mindig szerettem, Dickensét, Oscar Wildét, vagy René Claire filmjét, az Eladó kísértetet. Mivel ezek akkoriban száműzöttek voltak, így próbáltam „pótolni” őket. Célom tehát az volt, hogy vele is legyen egy hely a világunkban, hol mindenki megtalálhatja a saját hivatását, és nem tekintenek úgy rá, mint osztályellenségre.
A Varjúdombi mesék összekötő szövege, keretmeséje egy titokzatos csősz keresztapáról szólt, aki mindig olyan mesét mondott, ami éppen akkor az eszébe jutott. Ki volt ő? Legenda vagy valóság? Hogyan született az ő alakja?
55-ben voltam Gyulafehérváron édesanyámmal. Az ő gyerekkori háza még állt. A szomszéd házban lakott édesanyám egyik húga. Az ő férje volt az, akivel én nagyon összebarátkoztam. Pista bácsi nem sokkal a háború előtt jött haza Amerikából. Amerikában olyan kórházban dolgozott, ahol kizárólag gyógynövényekkel gyógyítottak. Hazajövetele után, Gyulafehérváron is ezzel foglalkozott, még idős korában is, amikor megismertem, gyűjtötte a gyógynövényeket, én pedig vele mentem. Pista bácsi tehát afféle kuruzsló volt, akihez betegek jártak, akihez az orvosok is küldték a betegeket. A beteget nem érinthette, csak beszélgethetett vele, pénzt nem fogadhatott el, viszont vittek neki tojást, csirkét, ezt-azt. Erdőkerülő is volt, Gyulafehérvár környékét járta a kutyájával. Én meg mentem vele. Róla vettem a varjúdombi keresztapa mintáját.
A dombnak miért Varjúdomb a neve?
Mert képzeletem szerint Varjúdomb lakói egy régi akasztófa-domb közelében éltek. Az akasztófa környékén mindig a varjak keringtek. De ezt az eredeti szövegbe nem írhattam meg. Kirostálták, mondván, hogy gyerekeknek szánt mesében ne szerepeljen akasztófa. Pedig rengeteg mesében van akasztófa.
Igen, például az én kedvenc Andersen-mesémnek, a Tűzszerszám című meséjének végén is. A kötet illusztrátorával, Heinzelmann Emmával hogyan találtak egymásra? Mi a véleménye a kötet és a rajzfilm rajzairól? Kicsit különlegesek, időnként kissé groteszkek is.
A Móra Kiadó ajánlotta őt. Úgy éreztem, Emma rajzai megfelelnek annak a világnak, amit én megalkottam és elképzeltem a mesékhez. Kicsit Brueghelre emlékeztető grafikai világ az övé. Vaskosságában is. A forgatókönyvhöz is odaírtam, hogy a rajzfilm képi világa Brueghelére emlékeztető. Bálint Ágnes, aki az első rajzfilmsorozatom szerkesztő-dramaturgja volt, megütközött ezen, mondván, hogy mit keres ebben a magyar mesevilágban Brueghel, de aztán ő is megbarátkozott vele. Bálint Ágnes korábban kedves és kiváló kollégám volt a televízióban, mint majdnem mindenki a Gyermekosztályon, köztük Rockenbauer Pali, akinek bakonyi útját magam is követtem, valamit még mintha írtam is volna a forgatókönyvben.
Hogyan formálódtak a Varjúdombi mesék epizódokból álló, de egységes meséskönyvvé?
Először egy mesét írtam. Aztán még egyet, majd lett belőlük négy, mint korábban mondtam. Gondoltam, ha már négy van, folytathatnám, hogy könyvvé kerekedjen. Az első négyben a pék meséje a legelső volt, ez lett a téli mese, az Esernyős tündér a tavasz, az ősz a Magányos kalóz, de hirtelen nem ugrik be a nyári mese. Van itt egy ládám, amelyben a gyerekkönyvek vannak, ez az antológia is ott lapul valahol az alján. Ezek már az egyik unokám könyvei. Az eredeti Móra Kiadós kötet után az újabb, az Egyházfórum Kiadónál megjelent kötet két új mesével gyarapodott. Azóta megszületett az Új mesék Varjúdombról. Először megpróbáltam az újabban írott meséket elhelyezni a régiek között, de rájöttem, hogy ezzel nagyon felborítanám a régi szerkezetét. Végül különválasztottam az új meséket. Jelenleg 33 meséből áll a teljes sorozat. Az újabb mesékben a keresztapa már nem él. De mégis valahogy ő sugallja a helyzeteknek megfelelő meséket, válaszokat. A két könyv vége, a legutolsó mese egy nagy freskó, melyben az összes szereplő jelen van egy legény és egy egyszarvú varjúdombi bevonulásában. Amikor az első Varjúdombi mesét megírtam, megszámoltam, hány sorból áll, és egész véletlenül éppen száz soros lett. Ezért határoztam el, hogy a többi mesének is száz sorosnak kell lennie. Egy-két mesében ugyan plusz-mínusz egy-két sorral eltérek ettől, mert írás közben lehetetlen számolni.
Hogyan alakul az utóbbi években az ön költészetében a gyerekversek-felnőtt versek aránya?
Tíz éve megjelent az összegyűjtött gyerekverseim kötete, az Árnyék és kóc. Már előtte úgy gondoltam, többé nem írok gyerekverset. Már csak felnőtt-versekre koncentrálok. Ezek jelentek meg folyóiratokban, kötetekben. Az utóbbi húsz évben sokkal több felnőtt kötetem jelent meg, mint az addigi összes gyermekvers-kötetem.
Hogyan ír Tarbay Ede verset? Van-e valamilyen állandó alkotásfolyamat?
Kezdetben imádsággal kezdtem a versírást, mostanában olyan érzésem van, hogy Isten ráterelt egy útra, amelyen mennem kell. Ma délelőtt írtam egy sort. Mert a semmiből jött, tovább fogom írni ma este, a beszélgetésünk után. Van olyan, hogy megírok egy verset, és fél év múlva javítok rajta néhány szót. A Cipósütő mondóka eredetileg egy versszakos vers volt. Aztán később írtam hozzá egy második versszakot, pontosabban kettőt, kétféle változatot. Aztán a második versszak második változatából lett a harmadik versszak, némiképp bővítve, átalakítva. Volt már rá példa, hogy korábban folyóiratban vagy kötetben megjelent verset írtam át. Például a Pásztor című szonett zárását. Állandó alkotásfolyamat nincs.
A Szent István Társulatnál megjelent egy gyermekirodalmat elemző tanulmánykötete, a Gyermekirodalomra vezérlő kalauz, tehát foglalkoztatja a gyermekeknek szánt irodalom, történeti kitekintésben is. Mit lenne érdemes ön szerint olvasniuk a mai gyermekeknek?
Szerintem a régieket változatlanul kellene. Harry Pottert akkor is elolvassa a gyerek, ha nem ajánljuk neki. Én a Harry Potterből az első két könyvet olvastam, a második olyan volt, mint az első, gondoltam, a harmadik is ugyanolyan. Azt vettem észre: a Harry Potter olyan, mint egy felturbózott Fecskék és fruskák sorozat annak meghittsége, embersége, bölcsessége nélkül, akkor már inkább ezt lehetne ajánlani a mai gyerekeknek is. Sajnos, a jó irodalmat kevésbé lehet megkedveltetni a gyerekekkel, mint a rosszat. Az Egri csillagoknak, a Kincskereső kisködmönnek, Benedek Elek meséinek mindenképpen helyük van gyerekek könyvei között, és Kormosnak, Csukás Pistának, Kiss Benedeknek, Nemes Nagy Ágnesnek. Elkeserítő, hogy Orbán Ottó gyerekversei csak antológiákban léteznek. Valamikor megjelent két gyerekverskötete, de aztán már nem foglalkozott ezzel. Különös, hogy a háború előtt, a Nyugat nemzedék néhány tagja írt ugyan mesét, de nem írtak gyerekverseket. Ha megnézzük a korabeli gyerekújságokat, például az Én Újságomat vagy a Tündérvásárt, azt találjuk, hogy felnőtt korukra költők gyerekként szerepelnek ezekben az újságokban, tehát gyerekként írtak gyerekverseket, de felnőttként már nem vállalták fel. Kosztolányi úgynevezett gyerekversei, mint például a Doktor bácsi, vagy Az iskolában hatvanan vagyunk nem igazán gyerekversek, inkább a felnőtt visszaemlékezése a gyerekkorra. Karinthy Tanár úr kérem című írásáról ugyanezt gondolom. A Móránál gyerekkönyvként jelent meg. Pedig szerintem ez inkább a felnőtt nosztalgikus múltidézése. A gyerekversnek vannak elfogadott és meggondolandó jellemzői, mint a ritmus változatossága és felfokozott képi világa. Főleg Weöresnél.
Pedig Weöres éppen nem gyerekverseknek szánta ezeket a ritmikus, képgazdag verseket…
Igen, ez igaz. Aszódi Éva nagyon régen, nem sokkal a háború után állított össze egy óvodásoknak szóló kötetet, ebbe emelte be ezeket a Weöres Sándor verseket, tehát ő fedezte fel Weöres gyermeki világképét. Így lett gyerekvers-költő Weöres, aki később felkérésre írt valóban gyerekeknek szóló verseket is, köztük Brueghel Gyermekjátékok képére írt pársorosait.
Mely meséket ajánlana a világirodalomból a mai gyerekeknek és melyeket nem?
Aesopus meséket mindenképpen, Kipling állatmeséit is, Oscar Wilde meséi közül Az önző óriás című mesét, a következő korosztálynak inkább A boldog herceget. Az Andersen mesék közül számomra különösen kedves a Bodza anyóka. Rémusz bácsi meséi is valahogy olyan időtlenek, bármikor elővehetők. Összeállítottam egy három kötetes antológiát. Az első gyerekverseket tartalmaz, a második meséket, harmadik pedig verses meséket. Ez a három antológia itt van a számítógépemben, egyelőre kiadóra vár. Illetve van kiadója, az, amelyik az újabb Kunkorit akarja kiadni. A szerződést hat évre kötötte le, melyből még két év van hátra, hogy megjelenik-e ezalatt, vagy nem, nem tudom. A Shakespeare- meséket viszont nagyon nem ajánlanám, Flaubert meséi sem igazán gyerekeknek valók, pedig jók. Babits írt ugyan meséket, de egyik nyomasztóbb, mint a másik. Lesznai Anna kissé nyakatekert meséket írt, de azok legalább tényleg mesék. Balázs Béla Hét királyfi című meséjét sem ajánlanám, mert az inkább afféle világháborús tanmese. Az Ezeregyéjszakát azért nem ajánlanám, mert annak egészen más a morálja, mint ami nálunk szokványos. Paradox módon bizonyos tekintetben liberálisabb, másfelől konzervatívabb világ, mint a miénk, mint az európai. Nem mese, mégis mese John Lawson Eljöhetnél hozzám című amerikai ifjúsági regénye. Írtam róla a Gyermekirodalomra vezérlő kalauz című tanulmánykötetemben is. Remekmű. Van benne egy magányos öregúr, a várostól távol a farmján él. A fia feleségül vesz egy lányt az öreg parancsa ellenére. Ezért kell elmenniük. Egy gyerek, az öreg unokája ösztönösen keresi azt a helyet, amely a szülőföldje. A szülők története megismétlődik, így az öreg, aki az idegen gyereket befogadta és ösztönösen megkedvelte, végül rálő arra a fiúra, akiről nem tudja, hogy az unokája. A történet végén mindenki bizonytalan, az olvasó is, mint a falu népe, mert nem tudni, meghalt-e a fiú, vagy nem.
Említette Andersentől a Bodza anyókát. Azt tapasztalom, hogy a mai gyerekeket kevésbé érintik meg Andersen elgondolkodtató, moralizáló, szomorú meséi.
Sajnos a mai gyerekek teljes mértékben a poénra, a könnyed, felszínes humorra vannak hangolva a média és a könyvek által is. Ezzel a felszínességgel itatódnak át teljesen. Az élet elgondolkodtató, komolyabb dolgaival nem tudnak mit kezdeni.
Mi a véleménye a korabeli gyerekvers antológiákról? A Cini cini muzsikára vagy a Nefelejcsre gondolok. Sokszor erőltetettnek érzem azt a szerkesztői szándékot, hogy belepréseltek olyan Ady, vagy József Attila, stb. verseket, melyeket szerzőik biztosan nem gyerekversnek szántak. Ezek célközönsége gyerek, mégsem érzem tisztán gyerekvers antológiáknak ezeket.
Igen, van ebben egy ilyen tendencia, hogy azzal igyekszenek súlyt adni a gyerekvers-antológiának, hogy a legnagyobb klasszikusokat is belepréselik, és nem mindig indokoltan.
Az ötvenes évek elhallgattatta az Újholdasokat és másokat is, sokakat a politika vagy száműzött, vagy különös módon a „gyermekirodalom területére száműzött” így alakult ki egy virágzó gyermekirodalom, ezekben a legsötétebb években Magyarországon. Voltak költőink, akiktől kizárólag gyerekverset vagy műfordítást fogadtak el.
Vannak azért kivételek, például Toldalagi Pál, aki sosem írt gyerekverset. Igaz, ő azért a Vigiliába és az Új Emberbe írhatott. A katolikus sajtóban jelen volt.
Ki volt az Ön irodalmi eszmélkedésére nagy hatással?
Új osztályfőnököt és magyartanárt kaptunk hetedikes-harmadikos korunkban, Dallos Györgyöt, aki oroszt is próbált tanítani nekünk, nem nagy sikerrel. Dallos Gyuri bácsi első feladata házi dolgozat volt, Zrínyi, a költő. Dallos Gyuri bácsi előtt hol jeles voltam irodalomból, hol bukásra álltam. Gyuri bácsinál, az új magyartanárnál tiszta lappal indulhattam, úgy határoztam, veszteni valóm nincs, így Zrínyivel kapcsolatban egy egyfelvonásost írok. A Zrínyi és Montecuccoli közti elveket ütköztetem, akik a valóságban sohasem találkoztak. Dallos Gyuri bácsi hozta a dolgozatokat, a szokásos nagy stócban, lerakta az asztalra és azt mondta, jöjjön ki Tarbay Ede. Na, mondom magamnak, itt nagy leégés lesz. Jól megnézett, felszólított, hogy nyissam ki a füzetet. Akkor láttam: csillagos jelest adott rá. Ráadásul fel is kellett olvasnom. Nyomban megkérdezte, hogy nem akarok e dramaturg lenni. Azt se tudtam, mit jelent az, hogy dramaturg. Így jelentkeztem a főiskolára.
Hogyan került be az irodalom vérkeringésébe?
Műfordításokkal. Dallos Gyuri bácsi németet is tanított nekünk, ekkor találkoztam először Goethe és Heine verseivel. Goethe és Heine verseit a két utolsó gimnáziumi évben miatta fordítottam. Amikor a hatvanas évek végén állás nélkül voltam, Nemeskürty Istvánhoz ezeket a fordításokat vittem, aki akkor a Magvetőben dolgozott. Nemeskürty adta tovább Vas Istvánnak. (Milyen jó volt, hogy ezek a kiadók egy épületben voltak!) Vas István hívott be az Európa Kiadó szerkesztőségébe és bízott meg fordításokkal. Ezek a Goethe és Heine fordítások soha nem jelentek meg, ráadásul úgy vesztek el, hogy az első számítógépembe gépeltem, és egy derekas vírustól megsemmisültek.
Mit szóltak a szülei ahhoz, hogy a színművészetire ment?
Édesanyám nagyon ellenezte, mert az egyik távoli rokon nagyon rosszakat mondott neki az ottani szabadosságról. Amikor behívtak felvételire, édesanyám nem adta át nekem az értesítőt. Így maradtam le a szóbeliről. A másik jelentkezőlapomra a bölcsészkart írtam, ami édesanyámnak is megfelelt. Azzal ki tudott volna egyezni, hogy tanár leszek. Különös módon könyvtár szakra vettek fel, de a következő évben újra jelentkeztem a színművészetire. A könyvtár szakot is nagyon szerettem, remek évfolyamtársaim voltak, mint Szerb Antal lánya, akivel a Parlamenti Könyvtárban voltunk szakmai gyakorlaton, és ott ismerhettem meg Kerényi Gráciát, a minket pátyolgató könyvtárost.
Milyen volt a színművészeti? Kik voltak ott önre hatással?
Szerencsémnek mondhatom, hogy egy évet késve kerültem a színművészetire, mert olyan évfolyamtársaim lettek, mint Csurka István, Moldova György, Fakan Balázs, Létai Vera és Major Anna, aki diploma után a Szabó családot indító és végigkísérő dramaturgja volt. Jó osztály volt. Kiváló tanáraink voltak, így Mészöly Dezső a Madách, Forgách István, a Nemzeti Színház dramaturgja. Czíbor János tanította a stílusgyakorlatot, az ő javaslatára vittem a verseimet a Művelt Nép szerkesztőjéhez, Fekete Gyulához, akinek harminc év múlva nem kellett bemutatkoznom, amikor az írószövetség tagja lettem. Hegedüs Géza, akit már az egyetemen megismertem, ahol filozófiatörténetet tanított, poétikát tanított, és Hubay Miklós volt az, akinél csillagos jelest kaptam a Shakespeare tragédiák szerkezetének elemzése miatt. Végül harmadik évtől Mészöly után Háy Gyula lett az osztályt vezető tanárunk, aki nagyon vaskalapos volt, olykor a folyosón is szóba állt velünk. Erre mondtuk azt: tartja a tömegekkel a kapcsolatot.
Hegedüs Gézával kapcsolatban milyen emlékei vannak?
Egyetlen kedves sztorira emlékszem igen élénken vele kapcsolatban. Kérdezi Géza bácsi, kinél van töltőtoll? Odaadom neki a tollamat, mire ő azt mondta: Ez nem töltőtoll, hanem költőtoll. Géza bácsi irodalomelméletet is tanított, és ha valamit írt az ember, azzal mindig megkereshette. Főiskolás koromban írott verseimmel mentem a Géza bácsihoz. Volt a főiskolának egy Sirály nevű folyóirata, egy sokszorosított, stencilezett folyóirat. Ebben jelentek meg első verseim. Olyan versek voltak ezek, mint például a miskolci élményeimet felidéző Fatolvajok című vers. Láttam az avasi pincéknek ellopott ablakait, kerítéseit, mert az embereknek nem volt tüzelőjük. Erről írtam. A hólapátolókról is írtam verset. Ez éjszakai élmény volt. Géza bácsi rögtön megértette a verset. Ezért jegyezte meg: Ez az út nem mocskos, ez tiszta. (A szocializmus felé vezető út.)
Tartalmilag milyen verseket írt a főiskolai évek alatt?
Jó verseket akartam írni, amelyben burkoltan azért megfogalmaztam kritikai észrevételeimet a Rákosi korszakról. Kényes egyensúlyt kerestem, nem direkt voltak ezek politizáló versek, de ki lehetett olvasni belőlük a rendszerbírálatot. Ezt az egyik Sirály-számban az esztétika-tanszék tanára úgy fogalmazta meg: a verseimet Nyugatos, harcias antikapitalizmus jellemzi.
Talán abszurd a kérdésem, de megkérdezem: Tarbay Ede meseíróként ismert. Meséiben is van társadalmi kiszólás?
Későbbi mesémben, a Kunkoriban is megírtam, hogy ha az igazságot nem szabad kimondani, az igazság csorba, mint az igazság csorba üvegcserepe. Ez az üzenet a korszaknak szólt. Kunkori kezében a csorba üvegcserép, az akkori féligazságokra utal. Ezt a felnőttnek kell észrevenni, aki a gyereknek felolvassa a Kunkorit. Fodor Sándornál, a Csipike, az óriás törpében ez sokkal nyilvánvalóbb, mert nála a kisebbség és többség relációja jelenik meg. A Csipike, az óriás törpét én nem is tartom igazán gyerekkönyvnek.
Párhuzamként jut eszembe, amit a Gyermekirodalomra vezérlő kalauz című tanulmánykötetében Pilinszky verses meséje kapcsán írt, hogy mindent ugyanúgy kell csinálnunk, ahogyan a tükör diktál. Ez leképezi a diktatúra lényegét. Ebből talán a gyermekolvasó is megértheti a hatalommal rosszul élő uralkodói magatartás fonákságát. Nagy kérdés, hogy Pilinszky felnőtteknek vagy gyerekeknek szánta ezt az üzenetet?
Radnóti Sándor a Kortársban írt arról, hogy ezek a Pilinszky versmesék inkább felnőtteknek szólnak, én azonban a Pilinszky meséket mesékként kezelem. A Tankönyvkiadó számára összeállítottunk egy antológiát Tág a világ címmel, melyben én a verseket szerkesztettem, válogattam. Bevettem Pilinszky Őszi cirkuszát is. A főszerkesztővel volt egy kis polémiám, ő azt mondta, hogy ez nem gyerekvers. Én erre úgy reagáltam, hogy ha ez a vers nem lehet benne, akkor kiszállok az antológia szerkesztéséből, válogatásából.
56-ban mi történt?
56-ban megjelenésre várt egy kötetnyi versem a Magvetőnél. Pilinszky lett volna a kötet szerkesztője. Aztán jött a forradalom, és Hegedüs Géza is, Pilinszky is elkerült a Magvetőtől. 56 krónikájához tartozik még az is, hogy megjelent a Tüskés Tibor által szerkesztett Jelenkorban a hatvanas évek elején egy versem. Hirtelen ősz volt a címe. Ezt a verset 56. október 4-én este írtam. Van benne egy olyan sor, hogy „a szerb Krisztustól jobbra térek”, de az egész vers a hirtelen jött őszben a nyarat siratja. Miután ez a folyóiratban az 196O-as, 4. számban megjelent, egy ideig hiába próbáltam folyóiratokba verset küldeni, sehonnan sem válaszoltak. Mostanában került a kezembe egy, a nyugati emigrációban megjelent Cs. Szabó kritika a Gyöngyszemek sorozat Angol antológiájáról. Kormos akkor figyelmeztetett, mert ő nyomban olvasta Csé kritikáját: vigyázzak, mert nem lesz jó dolgom emiatt, ugyanis Cs. Szabó azok mellett, akiket ismert, egyedül rólam írt a fordítók között név szerint.. Nagy tapasztalatom lett abban, hogy a diktatúrához nemcsak diktátorok kellenek, hanem megalkuvó alattvalók is. Már diplomamunkám is, az 1949 nyarán játszódó dráma lényegében erről szólt, hátterében a Rajk-perrel. Öt évvel később, 1963-ban a Szegedi Nemzeti Színházban mutatták be, és Vaszy Viktor, a színház igazgatója, aki elsősorban az operákra figyelt, nagyon kemény kritikát kapott a Párt városi és megyei főembereitől. Ezt közvetlenül nem érzetem, ezt csak sokkal később tudtam meg attól, aki akkor korrepetor volt Szegeden. A darab 26 előadás után került le a színház műsoráról, akkor is azért, mert az egyik vendégszínésznek vissza kellett mennie a saját színházába. A darabnak majdnem azonos sikere volt, mint a korábban bemutatott Az ügynök halálának.
Beszélgetésünk végére néhány nem irodalmi kérdést is felteszek.
Mit tart igazi értéknek az életben?
Az emberi kapcsolatokat. Fontos a szülőkkel, gyerekekkel való kapcsolat, a házastárssal és a barátokkal. Általában az emberi kapcsolatok kiemelten fontosak számomra. Írtam egy vékony kötetet, Séta az állatkertben volt a címe. Ebben azt próbáltam megfogalmazni a gyerekeknek, hogy elmegy a mama négy kislánnyal az állatkertbe és ott látnak egy dagi fiút. Rögtön megjelenik az előítélet. A kisfiút egyre jobban megismerve változik meg a lányok véleménye. Végül összebarátkoznak. Az előítélet problémájáról van itt szó, a gyerekek nyelvére lefordítva. A szeretetet úgy definiálnám, hogy a szeretet nem egyéb, mint feltétel nélküli kapcsolat. Fontos lenne, hogy a szeretet és a kapcsolat természetes lételeme legyen az embereknek.
Hogyan látja a 21. század elejét?
Röviden fogalmazok: Azt látom, hogy a jók gyengék és a rosszak erősek.
Ön templomba járó, hívő katolikus. Hogyan alakult életében a hit kérdése?
A hit nekem magától értetődő, természetes érzelem, meggyőződés, vállalás. Most már egyre nehezebben jutok el templomba vasárnaponként, a betegségem miatt. Az áldozás hiányzik a leginkább. A hit tekintetében kétely sosem volt bennem, tehát fel sem merült az, hogy Isten nincs. Egyszer nagyon erősen éreztem Isten jelenlétét. Megpróbáltam öngyilkos lenni, mert a belügy keményen kezdett zaklatni. Olyan lelkiállapotba kerültem, amikor úgy éreztem, ez a megoldás. Egy vidéki szálloda fürdőszobájában két óra hosszán át vagdostam magam. Annyi erőm még volt, hogy a fürdőszobában rendet raktam magam után, a szállodai szobában rám kopogtak, és mondtam, vigyenek kórházba, ahol összevarrtak. Olyan érzésem volt, hogy én hiába akarok meghalni, ha Isten még nem akarja.
Írt valaha önéletrajzot?
Írtam egy önéletrajzi jellegű regényt, de olyasmiket is tartalmaz, amelyeket most nem tárnék a nyilvánosság elé. Ez kézirat. Kifejezetten önéletrajzi elem egyébként csak négy-öt százaléknyi, de ezek másokat is érintők. Ennek a kéziratos regénynek a sorsa valójában nem nyugtalanít, mert nem vagyok jelen úgy az olvasók tudatában, mint a költő, kivált gyerekversek költője. Ezt az egész gyermekirodalom-felnőttirodalom különválasztást erőszakoltnak tartom, mert valami vagy jó, vagy nem, vagy irodalom, vagy nem. Amikor a hetvenes évek végén Tatay Sándort, az írószövegségi gyermektagozat akkori elnökét megismertem, azt mondta: „Te nagyon jó gyerekíró... Nem, te nagyon jó író vagy.” Ez jól esett, de szöget ütött a fejembe a kétféle minőség, holott csak egyféle lehet. Néha megdöbbentő élményeim is voltak: az egyik vidéki folyóiratunk főszerkesztőjével beszélgetve eljutottunk oda, hogy megemlítve a Vigíliában és a Credóban megjelent és neki is ismert tanulmányaimat, rám meredt: „Az is te vagy?” Mint aki a névazonosságon el se gondolkodik. Vagy volt tanárom és dramaturg-kollégám, aki egyszer csak megtudja, hogy a versbetéteket én is megírhattam volna ahhoz a darabhoz, amelyet kamaraszínpadra átdolgoztam. Ezek ugyan sérelmek, melyek azért általában jellemzőek. Mint az, hogy az egy szerkesztőségben dolgozó két írónak elküldött dedikált könyvemre ezt a szó szerint azonos választ kapom: „Köszönöm a könyved, olvasom, az éjjeliszekrényemen van.” De így élünk mi Pannóniában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése